|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 102 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-102 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jancsó Miklós 2017. január 6.Életképek2016-ban jelent meg Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyve. A rendkívül szép kivitelezésű kötet címzettje Jancsó Miklós, színész, egyetemi oktató, író. „Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben…. Az élet határán visszafelé fordul az ember, azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, ha mindnyájukat nem ismerte is, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban”. A kézirat gondozói H. Szabó Gyula és Székely Melinda. A szerző az írását nem kiadási szándékkal írta. A kézirat gondozói adták a címet és az alcímet-Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Az Emlékirat című könyv a korabeli polgári család életébe nyújt betekintést. Az olvasó képet alkothat Kuncz Aladár életpályájának alakulásáról is. Kuncz Aladár (1885, Arad- 1931, Budapest) író, szerkesztő, műfordító, kritikus. Ugyanakkor a szerző rendkívül fortélyosan felvázolja a hajdani, mára már letűnt életvitelt. (Hol van oly bő gyermekáldás?) Mindenki mindenikről jóformán mindent tud. Ennek megfelelően a családok belső élete nyitott. Feltár egy olyan kort, mely ma már jóformán ismeretlen. Többek között ennek is köszönhető mondanivalójának értéke. A könyvről A kézirat első része a szerző gyermekkori élményeiről szól. Bele kerültek a történetbe levelek, családi napló részletei, vendégszöveg, a sajtóban megjelent anyag is. Több, mint száz személyről van szó, egyeseket becenevénemlíti. A kézirat fontos része a Kuncz Aladár és a szerzőközti levélváltás anyaga. Kuncz Aladár különböző alkalmakkor írt levelet, például mikor ösztöndíjasként Párizsban volt, vagy fogsága idején. Érdekességként megjegyezhető, hogy franciául leveleztek. A kötet Függelék című fejezetében értékes információk olvashatók a kézirat kiadásáról, a kéziratbanidézett Máthé-Szabó Magdához írt francia nyelvű levelek keltezési sorrendjéről is. A rokoni kapcsolatok áttekintését segíti a leszármazási tábla. A kézirat gondozói a szerkesztés folyamatába nyújtottak betekintést. „A szöveg digitális változata az Országos Széchenyi Könyvtárban letétbe helyezett gépirat alapján készült… Kétféle jegyzetelést alkalmaztunk, csillaggal jelöltük a szerző, illetve a címzett, Jancsó Miklós jegyzeteit, a gondozókét számoztuk. A francia nyelvű levelekben csak az az ékezet-és vonzathibákat javítottuk ki, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat.” A levélrészleteket a szerző fordította. Mondhatni kevés a képanyag. A fényképeket Jancsó Miklós bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére, a 2016-s felvételeket H. Szabó Gyula készítette.A könyv 126 oldal, 20×14 cm. A borító Matei László munkája.Az Emlékirat a múlt történelmének hiteles tanúja. Kuncz Aladár-kép Az emlékiratszerző önmagáról, az általa átélt eseményekről, az emberi kapcsolatokról ír.Jellegzetessége a szubjektív rálátás. Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda szubjektív látásmódján keresztül ismerhetjük meg Kuncz Aladár életpályájának eddig kevésbé ismert vonatkozásait, életének kolozsvári színhelyeiről kaphatunk képet.A könyv kolozsvári bemutatóján Jancsó Miklós elmondta, hogy édesanyjának szívügye volt a Kuncz hagyaték. A Kuncz hagyaték egy része Budapesten, az Országos Széchenyi könyvtárban van, a másik része a Jancsó család tulajdonában.A szerző folyamatosan rendezte az emlékiratot. Ő maga gépelte. Az írásából kiderül, emlékeiben hogyan élt Kuncz Aladár egyénisége.„Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára:” Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.… És a nagy, barna, jóságos szemeivel, szerető érdeklődéssel figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt figyelik.” Idéz más szerzőknek Kuncz Aladárral kapcsolatos véleményét is. Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló, és dolgozó típushoz tartozott.” A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1903-1907 között Budapesti Egyetem magyar-latin szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára Riedl Frigyes volt. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Budapesten főgimnáziumi tanárként dolgozik. Az Emlékiratban idézi PomogátsBéla: Kuncz Aladárról szóló monográfiából: „Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladótanárok, a radikálisok és az új irodalommozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak.”1909-1914 között a Nyugat munkatársa. „Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát.” Nagy érdeklődést tanúsított a francia irodalom és kultúra iránt. Többször volt Párizsban. 1912-13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap.14 hónapot tölt Párizsban, találkozik barátaival, francia ismerőseivel. Az első világháború kitörése Franciaországban érte. Mint ellenséges ország állampolgárát internálják egy franciaországi faluba, így lett a Noirmoutier, illetve az Ile d’ Yeu foglya. Mindezekről a történtekről az apjához, Kuncz Elekhez írott levelekből kaphatunk képet.1923-ban Kolozsváron telepedik le.A fogság élményeit a Fekete kolostor című remekművében, dokumentumértékű emlékiratában örökítette meg. 1931 márciusában kezdődött a betegsége.„Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelenyomatát- idézi Marosi Ildikót, aki a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezését. „Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem.A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.”Kuncz Aladárt sokan meglátogatták betegsége alatt. „Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelenyomatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták, lesz-e már ideje, hogy meghallgassa.” Érdemes elolvasni Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyvét, amely rendkívül érdekes és olvasmányos. Filológiai szempontból is értékes, mivel kutatás tárgyát is képezheti. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2017. február 26.„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó MiklóssalJancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része. Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz. A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban. - Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a Máthé-Szabók.. - Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám. - Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét... - Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja lelkem, még meg is maradt. - Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek? - Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok. - Most már tényleg úgy érzem, mintha egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között... - Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni. - Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat? - Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos. - Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez. - Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban. - Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete? - Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek. - És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba. - Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére. - Ha jól tudom, Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével. - Hogyne. Dadi 1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen. - Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre. - 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.” - Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána? - Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, gyakran szerepelt a Nyugat írói között is. Ekkor fordította le Gobineau A renaissance című művét is, amelynek egy példányát megkapta az én 16 éves anyám, aki vakbélműtét utáni lábadozását ágyban töltötte. Így szól Dadi ajánlása: „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”. Ekkor kezdődött a Dadi haláláig tartó intenzív baráti kapcsolatuk. - Amely, gondolom, akkor erősödött fel, amikor Dadi végleg visszaköltözött Kolozsvárra. - Visszaköltözése után, Kuncz Aladár ott lakott özvegy nővérénél a Majális utcában, családtag volt elvégre. Úgyhogy napról napra, természetesen alakult ki az a lelki kötődés, amelyről beszélünk. Az igaz, hogy elég kényelmetlen körülmények között élt ott a nőtlen író a három lány és özvegy nővére lakásán. A lányok által elfoglalt szobákon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Persze, keveset volt otthon, a szerkesztőség, akkoriban az Ellenzék szerkesztője volt, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben. - A legendás Óváry-ház. - Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Nagyon ragaszkodott hozzájuk, és többször elmondta, hogy mit jelentett az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Állította, hogy az Óváry-szalonnak nagy érdeme volt abban, hogy ő is itt maradt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen híres ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Anyám ritkán ment el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Rendkívül finom, művelt, szelíd, halk asszony volt, teljesen ellentéte a férjének. Anyám nagyon kedvelte őt. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola is, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, anyám emlékiratában erőszakos egyéniségként írja le, azt hiszem politikai, társadalmi és kulturális téren is beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség lehetett, nem mindenki szerette, a fiatal Máthé-Szabó Magdát, aki Dadi unokahúgaként nyert bebocsátást a társaságba, mindig feszélyezte a vele való együttlét. A báróné nem mulasztott el egyetlen nyilvános szereplést sem, a marosvécsi helikoni napoknak is állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten járt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. Dadi betegségének utolsó hónapjaiban a miniszterelnöki autó vitte Karolát a Herzog-klinikára a nagybeteg író látogatására. A család, vagyis nagyanyám, anyám és lánytestvérei, de még Dadi bátyjai is az Óváry-társaságot hibáztatták Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ami igaz, igaz, halála előtt alig pár hónappal fejezte be a Fekete kolostort. - És közben a tizenéves csitri felcseperedett, szép fiatal lány lett belőle. - Hát van egy családi fotográfia: Kuncz Vilmát és lányait ábrázolja, Margitot, Magdát és Mártát. Egytől egyig gyönyörű lányok, sőt édesanyjuk, Vilma nagyanyám is még fiatal, szép asszony a képen. Dadit azonban a három lány közül Magdához húzta a szíve. Anyámat annak idején egy szépségversenybe is beválogatták, amelyet nem nyert meg, ötödik helyen végzett talán, és Dadi, aki azt hitte, hogy Magdácska vigasztalásra szorul, a szépség múlandóságáról tartott neki kiselőadást, addig, amíg anyám föl nem világosította, hogy mi sem érdekli őt kevésbé, mint egy szépségverseny. Aztán a család 1927-ben eladta a Majális utcai házat és átköltöztek a Fürdő utcába (ma Pavlov utca), a 6. szám alatti házba. A sors úgy rendezte, hogy Dadinak és Magdának egymás melletti szobákban kellett berendezkedniük. Mikor Dadi hazajött este, anyám félálomban is hallotta érkezését, és jó éjszakát kívánt neki. Ezt a szokását Magdának Dadi évek múlva is felemlegeti, amikor a franciaországi tanulmányútján tartózkodó egyetemista lánynak ír levelet: „Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Bon nuit, jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.” Dadinak egyébként mindig korán kellett kelnie, és mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, újságíróklub, a Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Móricz Zsigmondot is ő kalauzolta Kolozsváron. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt. - Hihetetlen, hogy ez az életszerető, örökké aktív ember, akit imádnak a nők, és aki bárhova megy, mindenhol barátokra lel, alig néhány év múlva halálos beteg lesz. - Hirtelen verte le a lábáról a kór. Még sikerült elküldenie Magdát Franciaországba, és franciául írt leveleivel úgy irányította, nevelte a fiatal lányt, mintha ott lett volna mellette. Egyébként ő kísérte el Magdát Grenoble-ba, és tervezte, hogy a tanulmányi év végén visszamegy, hogy megmutassa neki Párizst, de erre már nem futotta az idejéből, csak leveleiben hívta fel a figyelmet azokra a helyekre, ahova, szerinte, unokahúgának feltétlenül el kellett látogatnia. Magda hazatérése után, Dadi volt az, aki rögtön állást szerzett neki a gyulafehérvári katolikus fiúgimnáziumban, a Majláth Líceumban. Egy évig tanított ott édesanyám, Dadi ide címezte leveleit, amelyben a Fekete kolostor megírásának kimerítő hónapjairól ír. A megbetegedés időpontjára anyám pontosan emlékezett, mert éppen Kolozsváron volt látogatóban. 1931. március 15-én este érte utól Dadit az első rosszullét, a család orvost akart hívatni, de ő elhárította azzal, hogy rossz előérzete van, ez a bajnak csak a kezdete, és neki be kell fejeznie a Fekete kolostort. Egy hét múlva befejezte, kézzel írta az egészet, alig van javítás a kéziratban, az íróasztal, amelynél dolgozott ugyanaz, mint amelynél később anyám megírta emlékeit. - Mivel diagnosztizálták? - Rák. Családi betegség. Attól a pillanattól kezdve, Dadi állapota rohamosan romlott. Budapestre vitték, a Herzog klinikára. Innen írta anyámnak utolsó leveleit, amelyek most is könnyeket csalnak akárki szemébe. Ilyen mondatok vannak bennük: „A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te.” Vagy a legutolsóban: " Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. Kedves, kicsi Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért..."Egyetelegyszer találkoztak még, anyámnak sikerült meglátogatnia a klinikán, azok már az utolsó napjai voltak, csonttá volt fogyva, teljesen legyengült, a fájdalomcsillapítók és altatók hatása alatt volt. De még mindig reménykedett, élni akart, nagyon. 1931. június 24-én halt meg. A temetés után anyám, hogy fájdalmán enyhítsen, hogy lefoglalja magát valamivel, hogy mégiscsak érezze Dadi közelségét, a hagyatékot, a kéziratokat próbálta rendszerezni, és az íróasztal fiókjában, amelynél a Fekete kolostor íródott, megtalálta az összes Dadihoz címzett levelét, újságpapírba csomagolva. Amikor 1944-ben Budapestet bombázták, anyám az óvóhelyre egyetlen dolgot menekített le magával: egy kis aktatáskát, amelyet Daditól kapott, benne Dadinak a hozzá írt leveleivel és azokkal a levelekkel, amelyeket ő írt Dadinak. Ezeket, akárcsak az anyám emlékiratait az OSzK-ban helyeztem el. A teljes levelezés még nem jelent meg, anyám végakarata az volt, hogy halála után legalább harminc évet várjunk a kiadással. Ha majd elolvassák őket a régi történetek iránt érdeklődők, illetve magyar fordításukat, meglátják, hogy mindegyikből a szeretet, a féltés, a bizalom, a mély kötődés sugárzik. - Miklós, ez egy lélegzetállító történet. Megkérdezhetem, hogy miért most, oly hosszú idő után tárta fel mindezt a nyilvánosság előtt ? - Anyám nem a nyilvánosságnak, hanem nekem, egyetlen fiának szánta ezt az emlékiratot. 1971 után kezdte írni családi emlékeit, drámai történések után. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Anyám 1981-ben halt meg, és egész életében teljes odaadással, féltő gonddal ápolta szeretett Dadijának tárgyi-szellemi hagyatékát. A 80-as években semmiféle olyan vállalkozásba nem akartam kezdeni, amely kockáztatta volna ennek a hagyatéknak a felszámolását, azokban az években bármi eltűnhetett volna a süllyesztőben. Nagyobbik leányomnak, Jancsó Noéminek, aki született írói tehetség volt, és akinek verseire, remélem, sokan emlékeznek, eltökélt szándéka volt a hagyaték feldolgozása. Néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála azonban minden tervünket porba sújtotta. Kisebbik leányom, Hajnal fogja örökölni a Jancsó- és a Kuncz hagyatéknak azt a részét, mely családunk tulajdona. Döntéseiben megbízom, felelősségtudatában nem kételkedem, mindamellett nem szeretném, ha túlságosan nagy teher volna mindez számára. Most, hogy magam is elérkeztem a leltárkészítések időszakához, rájöttem arra, hogy ezek a kincsek, amelyek rám lettek bízva, igazán biztonságban csak az értőn olvasó emberek kezében vannak. Fogadják olyan szeretettel, mintha maguk is személyesen ismerték volna a történeteket lejegyző Máthé-Szabó Magdát, aki nagybetegen azért vetette papírra emlékeit, hogy megmentse őket az enyészettől. Víg Emese *Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda emlékiratai a Kriterion könyvkiadónál jelentek meg 2016-ban. maszol.ro 2017. március 10.Kulcsfontosságú közösségi lét NagyszebenbenTizenegy éves a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ, amelynek tevékenységét Serfőző Levente értékelte a Krónikának. A központ vezetője kifejtette, elégedett az eddigi eredményekkel, hiszen egyre többen kapcsolódnak be rendezvényeikbe, ugyanakkor új terveik is vannak. Tizenegy éves immár a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ, amelynek vezetője, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, Serfőző Levente a Krónikának kifejtette, már azt is nagy teljesítménynek tekinti, hogy az egyesület megérte a szép kort, és megállt, megáll a saját lábán. A vegyes házasságban élőket is megszólítják „A helyi és megyei tanács is támogat, de a pályázataink által elnyert összegek segítségével szervezzük eseményeinket. Éves költségvetésünk 60%-át a helyi támogatásokból nyerjük" – mondta el Serfőző Levente, aki önkéntesként vezeti a kezdetektől a kulturális központot. Kitért arra is, hogy bár a hivatalos statisztikák szerint Nagyszebenben 2200 magyar él, a valóságban ennél sokkal többen vannak, hiszen egyre több magyar család és fiatal tartózkodik időlegesen, ideiglenes tartózkodási engedéllyel a városban és a környékbeli falvakban gyakran évekig, évtizedekig is, arányuk pedig nem látszik a hivatalos statisztikákban. „Az is számít, hogy a város épített környezete nagymértékben fejlődött, a környéken is rengeteg új lakás épül, ami idevonzza a magyar fiatalokat is. Központunk kulturális programjaiba pedig egyre többen igyekeznek közülük bekapcsolódni, de ők maguknak is szerveznek külön találkozásokat, eseményeket. Például azok a magyar fiatalok, akik szebeni nagy cégeknél dolgoznak, rendszeresen összejárnak szerdánként, ugyanakkor a gyerekek számára is szerveznek programokat az itt élő magyarok" – mondta Serfőző Levente. A kulturális központ vezetője úgy fogalmazott, igyekeznek nemcsak a helybeli magyarok, de a városba érkezők számára is gazdag, átfogó kulturális programokat szervezni, ugyanakkor kiemelten fontosnak tartják, hogy – mivel nagyon sok a vegyes házasság a környéken – a román–magyar családok tagjait is megszólítsák. Serfőző szerint nem feltétlenül az a záloga a megmaradásnak, hogy magyar iskolába járjanak a gyerekek, Nagyszebenben például a magyar központ tehet nagyon sokat azért, hogy kialakuljon és megmaradjon a magyar közösség. Új székhelyet szeretne a központ „Az elmúlt évek során már kikristályosodott számunkra, hogy milyenfajta programokra vevő a közönség, mit igényelnek a különféle korosztályok. Természetesen vannak olyanok, akik magasabb kulturális igényekkel rendelkeznek, és olyanok is, akik a könnyedebb, szórakoztatóbb műfajokat részesítik előnyben. Mi mindenképpen igyekszünk az egész nagyszebeni magyar közösséget megszólítani rendezvényeinkkel. Így gyerekeknek, fiataloknak, idősebbeknek szóló programokat is hozunk, és nem véletlenül mondom, hogy hozunk, hiszen a fellépők máshonnan érkeznek, Székelyföldről, egész Erdélyből, Magyarországról" – fejtette ki Serfőző Levente. Mint mondta, sikerként értékeli, hogy tíz évvel ezelőtt még ők fizettek a rendezvényekért, mostanra pedig már a fellépők, résztvevők keresik meg a központot, amely így befogadó intézményként működik. A vezető kifejtette, fontos tervük, hogy végre állandó székhelyen működjön az egyesület, hiszen mostanig 3-4 évig maradtak egy épületben, aztán költözniük kellett, ugyanis nincsen saját ingatlanjuk. „Egyesületünk tiszteletbeli elnöke Guttman Szabolcs műépítész, műemlékvédelmi szakember, 3-4 évig ő bocsátott rendelkezésünkre egy ingatlant. Jelenleg a református egyház régi felekezeti iskolájának visszaszolgáltatott épületében működik a központ, egyetlen teremben. Az a szándékunk, hogy ugyanebben az épületben felújítsuk a 250 négyzetméteres manzárdfelületet, és abban legyen a székhelyünk. Nyilván a visszaszolgáltatott ingatlan nincsen a legjobb állapotban, úgyhogy pályáztunk, hogy megfelelőképpen fel tudjuk újítani. Igazi kulturális és ifjúsági központot szeretnénk, és itt az ifjúságin is óriási a hangsúly, hiszen a fiatalok nélkül nyilván nincsen magyar jövő” – fogalmazott Serfőző Levente. Születésnapi rendezvényekkel ünnepel hétvégén a szebeni központ A 11. születésnapját ünneplő Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ eseménysorozattal jubilál a hétvégén. Az intézményt 2006. március 11-én indították útnak, az ünnepi rendezvény keretében filmvetítéseket, kiállításmegnyitókat, könyvbemutatót szerveznek pénteken és szombaton. Pénteken a Habitus könyvesboltban vetítik Szőts István: Emberek a havason (1942, 89 perc) és Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr (1956, 90 perc) című klasszikus filmjeit. Szombaton fotókiállítás lesz Varázsképek címmel, majd egy másik fotótárlat is várja a közönséget, Nagy Lajos fotóművész jelenlétében Kovács László Attila, a Camera Club Siculorum Fotóklub elnöke nyitja meg a kiállítást. A Habitus könyvesboltban bemutatják Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába című kötetét, a szerzővel Szonda Szabolcs a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója beszélget. D. Haszmann Orsolya múzeológus vetített képes előadás keretében mutatja be a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot, majd levetítik Jancsó Miklós: Szegénylegények (1965, 90 perc) című alkotását. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. március 25.Kolozsvár Jancsó Miklós szemével és tollával (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön )Jancsó Miklós Volt egyszer egy Kolozsvár… című, a magyarországi Jancsó Alapítvány gondozásában 2016-ban megjelent könyvét mutatták be tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntője után Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány elnöke elmondta, családjuk Háromszék egyik nevezetes famíliája, szervezetük elsősorban Jancsó Benedek történész életművét gondozza. A könyvet – melyet szerzője úgy határozott meg, mint „vidám-szomorú útikalauz az elmúlt idők színészeiről, polgárairól, kocsmáiról és sok más érdekességről” – Jancsó András szerkesztette. A tegnapi bemutatón ő faggatta Jancsó Miklóst: hogyan lett egy színészből író, miként születtek az írások, és kérte, meséljen néhány anekdotát. A szerző elmondta, nem volt sikeres színész, és az írásba meg a tanításba menekült a színházból. Azt ír, amit akar, és úgy, ahogy akarja, itt nincs rendező, aki elbizonytalanítaná. Rövid prózát ír, mert arra törekszik, hogy olvasmányos legyen, ne untasson. Az 1960-es, 70-es és 80-es évek nagy kolozsvári színésznemzedékéről emlékezett meg anekdotákban, kedves színpadi történetekben, de nemcsak művészekről, hanem a kisegítő személyzetről és a szomszédos kocsmáról is. Az anekdoták egyik színfoltja a színházi fodrászról, Gézáról szól, aki Mihály király borbélya volt, és – beszámolója szerint – rendre utasította az uralkodót. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 27.Saját elképzelése szerint akar élniSzínész, tanár és író Ritkán fordul elő, hogy egy színész hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak a tanítás és az írás kedvéért, Jancsó Miklós viszont ezt megtette. És hogy ez jó döntésnek bizonyult, azt a Volt egyszer egy Kolozsvár cím alatt megjelent legújabb kötete is bizonyítja, melyet pénteken este mutattak be a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntője után dr. Jancsó Antal, a könyvet kiadó magyarországi Jancsó Alapítvány elnöke emelkedett szóra, elmondva, az általa vezetett szervezetet a múltját és létszámát tekintve egyaránt tekintélyes Jancsó család hozta létre. Legfontosabb feladatuknak Jancsó Benedek történész hagyatékának a gondozását tekintik, de figyelmük kiterjed a terebélyes rokonság közérdekű tevékenységére is. Ennek eredményeként látott nyomdafestéket ez a kötet, mely egy fájdalmasan szép és ugyanakkor hiteles visszaemlékezés az egykori Kolozsvár pezsgő színházi életének mozzanataira, szereplőire, kulisszatitkaira. Ezt követően a könyvet szerkesztő Jancsó András beszélgetett Miklóssal, a szerzővel, s ebből kiderült, hogy ez utóbbi az írói vénáját felmenőitől örökölte. Anyai nagybátyjában ugyanis Kuncz Aladár írót, az apaiban pedig a híres közírót és kritikust, Jancsó Bélát tisztelhettük, szülei pedig szintén az irodalom bűvöletében éltek. Édesapja, Jancsó Elemér a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora, édesanyja, Máthé Szabó Magda magyar-francia szakos tanárnő. Miklós Kolozsváron született 1946-ban, a Brassai Sámuel-középiskolában érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet elvégzése (1968) után a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett egészen 2001-ig, de 1996-tól a Sapientia Egyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián is szép beszédre okítja a diákokat, vagyis beszédtechnikát tanít. Közben maga is tanul, így 2004-ben megszerzi a bölcsésztudományok doktora címet, 2006-tól a Pszichológia Tanszék adjunktusa. A magyar sajtó 1990-től közli humoreszkjeit és rövid prózáit, de színháztörténeti tanulmányokat és színpadi jeleneteket is ír. A játék a halállal című egyfelvonásosával EMKE-díjat nyert, később Reményik Sándor-díjjal is kitüntették. Ugyanakkor kiemelkedő színművészeti tevékenységéért és az anyanyelvű kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért 2013-ban Rekita Rozáliával együtt Gróf Bánffy Miklós-díjban részesültek. Eddig hét kötete jelent meg. Jancsó András szerkesztő az est folyamán elmondta, Miklós ezekben életének megélt élményeit írta le úgy, hogy közben mindvégig színész maradt. Műveire az ábrándos lélek és kissé romantikus megközelítés ellenére valósághű ábrázolás jellemző. Azt már maga az érintett árulta el, hogy színészből azért vált íróvá, mert a maga ura szeretett volna lenni, aki nem valakinek az utasítása, hanem saját elképzelése és meggyőződése szerint éli meg dolgos mindennapjait. Bedő Zoltán hirmondo.ro 2017. június 1.A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúköteteA színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján. Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta, érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre. A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának. Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye. Kiss Judit kronika.ro 2017. június 20.I. Fehér Megyei Magyar Napok: minőségi együttlét a szórványbanÓriási siker övezte a merész kezdeményezést A gazdag programokat kínáló, többhelyszínes rendezvénysorozatra 2017. június 15. és 18. között került sor, a rendezvény megmozgatta a megye magyarságát, közel 2500-an vettek részt a különböző eseményeken. A fő helyszínen, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban közölte a város lakosságával a friss híreket Lőrincz Helga alpolgármester: aláírták a szerződést a vártemplom felújítására és hamarosan elkezdődik a Bethlen utca lakosainak áttelepítése. Szórványban, ahol a magyarság aránya 20% alatt van, nem könnyű a kisebbség érdekeit képviselni, a komolyabb, hosszú távú célokat és beruházásokat megvalósítani, az átlagember számára pedig nyíltan és büszkén felvállalni magyar identitását. Kellenek hozzá határozott vezetők, korrekt és élelmes politikusok és elengedhetetlen a különböző közösségi mintaformálók és intézményvezetők együttműködése. Ugyanakkor pontosan kell ismerni a közösség igényeit, elvárásait, és ugyanannyira fontos a külső segítség, a tömbben élő magyarsággal való kapcsolattartás valamint az anyaország részéről hozzáadott anyagi támogatás is, amelyek hiányában a szórvány legfeljebb csak araszolhat, de fejlődésről szó sem lehet. Fehér megyében, különösen Nagyenyed esetében úgy tűnik, sikerült meglelni ezeket a sokrétű erőforrásokat, amelyek új fejezetet nyitnak a közösség életében. „A Fehér Megyei Magyar Napok hagyományt kívánt teremteni azáltal is, hogy – bár a Dr. Brendus Gyula Egyesület volt a jogi lebonyolító – civil szervezetek, tanintézmények, egyházak, vállalkozók és a helyi társadalom tagjai közös erővel a Fehér Megyei RMDSZ infrastruktúráján keresztül együtt dolgoztak a rendezvény sikeréért” – fogalmazott Horváth Enikő projektvezető, akinek tapasztalata mindvégig kulcsfontosságúnak bizonyult. „Rendezvényünket, amely összefogni és erősíteni kívánta a minőségi együttlét útján a Fehér megyei magyarságot, az Erdélyben zajló hasonló magyar napok mintájára terveztük, figyelembe véve a szórvány sajátos igényeit. Legfontosabb célunk a közösségépítés, valamint népi hagyományainknak és kulturális értékeinknek a bemutatása volt. Ezek tudatosítása, megőrzése és megismerése által a jövő nemzedéke is részesülhet ebben az ajándékban. Meggyőződésem, hogy e négy nap alatt egy olyan esemény meghonosítása valósult meg, amely több szempontból is elősegíti egy aktív és élhető közösség erősödését, ugyanakkor fontos kezdeményezése az interetnikai párbeszédnek és a toleranciának is. Programjaink mindenkihez, minden korosztályhoz, érdek- és szociális csoporthoz szóltak, a családi szellem és az itthon maradás fontosságát hangsúlyozták” – nyilatkozta összegzésképp lapunknak Lőrincz Helga alpolgármester. Magyarul hangos a központ! avagy miénk itt a tér – ez volt az első kellemes benyomása mindazoknak, akik Nagyenyed főterén megfordultak a négy nap alatt. A gyönyörűen felújított kollégium impozáns látképe mellé a magamfajta lokálpatrióták már előre odaképzelték a kívül-belül restaurált református vártemplomot és a „kiszellőztetett” Bethlen utcát is, úgyhogy az öröm azonnal meghatványozódott és ugyanaz az érzés remegtette meg sokak keblét: még mindig mi uraljuk itt a központot…! A magyar beszéd mellett a kollégium udvaráról kihallatszó zeneszótól is „boldogok voltak a város utcái” – ahogyan egyik kedves ismerősöm fogalmazott. Csütörtökön este a sztármeghívott Republic adott fergeteges koncertet – amiről egy évvel ezelőtt még álmodni sem mert senki –, pénteken pedig a helyi Smici Blues Band rockzenekar ejtette ámulatba a közönséget, mindenféle túlzás nélkül, hiszen a véndiákokból álló csapat, élükön Farkas Balázzsal, a magyar napok kedvéért állt össze újra és nyújtott emlékezetes produkciót. Természetesen a népzene sem hiányozhatott: pénteken este felléptek Antal Tibor és Zenekara, Boros Erzsébet Csokonai Vitéz Mihály-díjas népdalénekes, a marosludasi Hajdina Néptánccsoport, valamint a Nagybaconi Pásztortűz Néptánccsoport, utóbbi a Kovászna megye tanácsa által támogatott székely-szórvány kapcsolatnak köszönhetően. A nap magyar retro partyval, illetve táncházzal zárult, ahol a jó muzsikát a magyarlapádi Pirospántlikás és a vajasdi Margaréta népzenekarok szolgáltatták. A vidéki zenés produkciók közül említésre méltó a Titán együttes bethlenszentmiklósi fellépése. Iskolai rendezvények különös hangsúlya A magyar napok idejére két iskolai esemény is beékelődött: az évzáró és a hagyományos tornavizsga. Előbbit megtisztelte jelenlétével Csulák Péter magyar konzul, aki a Bethlen Gábor Kollégiumot az erdélyi oktatás egyik legfontosabb bástyájának nevezte, ahol – mivel maradéktalanul érvényesülnek a keresztény és a magyar oktatás hagyományai – annak szellemiségét nem lehet elpusztítani. Az 1847 óta megrendezésre kerülő tornavizsga mindig nagy látványosságnak számított a városban, a magyar napok pedig csak tovább növelték az érdeklődők táborát. A Kerekes Ferenc és Tályai Stefánia tornatanárok által összeállított főprodukció mutatós látványt nyújtott, ugyanakkor zenei aláfestésként a Pál utcai fiúk szuggesztív vezérdala valamint a gyakorlat végén az összes diák által kézenfogva kialakított, az összetartozás erejét sugalló hatalmas kör mélyen meghatotta a közönséget. A tornavizsga szépségét, magasztosságát kiemelte az egyforma „uniformis” is: a kék-fehér Bethlen-színeket jelképező öltözetben mutatták be a gyakorlatokat. A sporttevékenységek közül nagy érdeklődés övezte a pénteken megrendezett Bethlen Kupát, amelynek keretében izgalmas kosárlabda-mérkőzésekre került sor, a Két Fűzfa Egyesület szervezésében. Véndiáktalálkozó és igényes kulturális programok A rendezvény az elszármazott és a környéken élő véndiákok találkozójának is tekinthető, hiszen a Fehér Megyei Magyar Napok alkalmat nyújtottak arra is, hogy az elszármazottak együtt lehessenek. Bitai László, a Két Fűzfa Egyesület elnöke pénzügyi előadást tartott Mibe fektessünk 2017-ben? címmel és ismertette a Bethlen-kollégium érdekében elindított, hosszú távú tőkebefektetést, amelyről lapunkban már részletesen beszámoltunk. A magyar napokon több könyvkiadó is standot állított fel a kollégium udvarán, és pénteken néhány könyvbemutatóra is sor került. Szőcs Ildikó igazgató és Kapitány Horváth Zsuzsa A nagyenyedi főnixmadár című, az iskola történetét új szemszögből tárgyaló, elsősorban építészettörténeti vonatkozások ismertetésében jeleskedő munkát ismertették. Csécs Márton torockói unitárius lelkész Sebes Pál az ember és hagyatéka elnevezésű kiadványt mutatta be, amelyet a torockói iskolát virágzóvá tevő rektor születésének 230. évfordulójára adtak ki 2016-ban. Ezt követően a Székelyföld folyóirat mutatkozott be – első ízben Nagyenyeden –, a városhoz kapcsolódó írásokat állítva a figyelem központjába (Bakó Botond cikke a kollégium felújításáról, Hantz Lám Irén írása az enyedi és torockói tájat megörökítő Vass Albert festőművészről). Lövétei Lázár László főszerkesztő ismertette a 20 éves lap arculatát, legfontosabb díjait és sikerének titkát, hiszen aSzékelyföld rendelkezik a legtöbb előfizetővel a Kárpát-medencében. A Kriterion Közművelődési Alapítvány szervezésében kettős könyvbemutatóra és filmvetítésre került sor: az érdeklődők Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat és Jancsó Miklós Volt egyszer egy Kolozsvár című köteteit ismerhették meg, és elbeszélgethettek Jancsó Miklós színművésszel. H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója ismertette majd részleteket vetített a Kastélyok Erdélyben című dokumentumfilmből. Szombaton került sor a Fehér megyei RMDSZ Nőszervezetének konferenciájára, melyet Tóth Tünde pszichológus tartott A nők elleni erőszak megelőzése címmel. A kollégium és a város történetéről szóló építészettörténeti sétákat is szerveztek, Kapitány Horváth Zsuzsa művészettörténész vezetésével. Az állandó jellegű kulturális programok közül kiemelkedőnek bizonyultak az Erdélyi magyar művészek a nagyenyedi Inter-Art táborokban című tárlat, a Lőrincz család és Harácsek Lehel fotókiállítása valamint az Erdélyi Ifjúsági Keresztény Egyesület szervezésében megvalósított Kontraszt-kiállítás. Előtérben a helyi értékek A magyar napokra jellemzően, kézműves vásárral, gyerekprogramokkal és gasztronómiával várták a szervezők az érdeklődőket. A FaLó sátránál különleges koktélokat, a borstandoknál helyi borokat, az Igazi Csíki Sörnél hideg söröket kóstolhattak. A nagyenyedi dűlőkön termett híres nedűkből Papp Péter pincészetének borkóstolóin, illetve a házi borok mustráján lehet ízelítőt kapni. A gyereksátrakban a szervezők minden játszani vágyót játékokkal és érdekes programokkal vártak, amelyek közül nagy érdeklődés övezte Szekeres Ildikó székelykocsárdi tanárnő magyar népi mintás tányérfestészetét, Albert Ferenc, a Palmetta Kézműves Egyesület elnökének fafaragó minitanfolyamát és nem utolsósorban Lőrincz Konrád felenyedi lelkipásztor bemutatóját, aki a merített papír készítésének mesterségét igyekszik feleleveníteni. Mint ismeretes, a felenyedi papírmalomban készült a 16–18. század folyamán az a jó minőségű, vízjeléről beazonosítható papír, amely a Bethlen-kollégium nyomdáját látta el alapanyaggal. Szombaton Zöld Napot, közös hulladékgyűjtési akciót tartottak a megye 12 településén, vasárnap pedig Nagyenyed – Torockó – Nagyenyed útvonalú látványos kerékpártúrára hívták a sport kedvelőit, a torockói TAT Egyesület szervezésében. A záróeseményre a Nagyenyedi Vártemplomban a vasárnapi ünnepi istentisztelet keretében került sor. Tóth Tibor református lelkipásztor a 118. Zsoltár öröménekét, az isteni kegyelem általi „jó előmenetelt” példázta, a megható prédikációt pedig Csengeri Kostyák Zsuzsa orgonakoncertje tette egyben fennköltté is. Basa Emese Szabadság (Kolozsvár) 2017. június 26.Befejeződött Marosvásárhelyen a Magyar film története sorozatVasárnap este a Művészeti Egyetem vetítőtermében Bereményi Géza kult-filmjével, az Eldorádóval zárult a magyar filmtörténeti vetítéssorozat. A 120 éves a magyar film címmel 11 alkotásból álló filmtörténeti sorozat indított a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K’Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen Marosvásárhelyen. A vasárnap végződő sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező, filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását mutatta be. A magyar film története 120 évvel ezelőtt kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően, két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumière filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében a magyar filmtörténeti sorozatban a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve, minden hónapban bemutattak egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében. A sorozatot Bukarest után Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen is bemutatták. A sorozatban bemutatták a magyar filmművészet olyan kiemelkedő alkotásait, mint például a némafilmek közül Uher Ödön: Mire megvénülünk című 1916-os, Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka című 1917-es és Korda Sándor: Az aranyember című 1918-as filmjét. Ezeket követte Székely István: Hyppolit, a lakáj (1931), Ráthonyi Ákos: Szarajevó (1940), Szőts István: Emberek a havason(1942), Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr (1956), Jancsó Miklós: Szegénylegények (1965), Makk Károly: Szerelem (1970), Gothár Péter: Megáll az idő (1981) és végül Bereményi Géza: Eldorádó(1988) című filmjével ért véget a sorozat. Antal Erika 2017. július 18.Elhunyt Jancsó Miklós színművészÉletének 70. évében, július 17-én elhunyt Jancsó Miklós író, színművész, tanár, adta hírül a család. Jancsó Miklós 1946. augusztus 12-én születtett Kolozsváron, itt is érettségizett a Brassai Sámuel Középiskolában 1964-ben. 1968-ban fejezte be tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, ahol 2001-ig tevékenykedett. 1996-tól a Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián oktatott művészi beszédet. 2004 októberében doktorált, dolgozatának címe: Csiky Gergely színpadi világa. 2001 és 2003 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alkalmazottjaként megszervezte a beszédtechnika oktatást. 2016-ig a Protestáns Teológián retorikát oktatott. 1989-től rendszeresen publikált, műfajai: humoreszk, rövid próza, színpadi jelenetek, egyfelvonásosok. Anyanyelvápolással, színháztörténettel foglalkozó írásait az erdélyi magyar sajtóban közölte (Helikon, Romániai Magyar Szó, Szabadság stb.). 2008-ban a Román Írószövetség tagja lett. Kötetei: Vilma, te édes (Dacia Kiadó, 1995); Játék az élettel (Dacia Kiadó, 1997); Tömegszereplők (Tinivár, 2000); Csiky Gergely színpadi világa (Scientia, 2005); Kandi kamera (Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2006); A megfizetett taps (Stúdium Kiadó, 2007); A kényelmetlen hős (Stúdium Kiadó, 2010); Volt egyszer egy Kolozsvár (Jancsó Alapítvány, 2016). Díjak: 1996-ban A játék a halállal című egyfelvonásosa EMKE díjat nyert. 2010-ben Reményik Sándor díjjal tüntették ki. 2013: Az EMKE Gr. Bánffy Miklós díjat adományozott Rekita Rozália és Jancsó Miklós részére „kiemelkedő színművészeti teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért”. Jancsó Miklós temetése július 20-án 12 órakor lesz a Házsongárdi temetőben. Őszinte részvétünk a családnak. Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 27.Az erdélyi falujegyzőség kialakulása (Jegyzők Uzonban a XIX. századtól napjainkig)A falujegyző a feudalizmus korában (annak vége felé) a parasztközösség egyik vezetője volt. A falu írásbeli ügyeit intéző íródeákról a XVIII. század elejétől tesznek említést az okiratok. A székelyeknél Aranyosszék 1723. évi constitutiójában találunk róla feljegyzést, II. József korában számuk egyre gyarapodik. Ennek ellenére csak a század utolsó évtizedében és a XIX. század első felében válik általánossá és intézményessé a falujegyzői megbízatás Erdély valamennyi történelmileg kialakult közigazgatási vidékén – ismerteti Szabó Miklós a Művelődéstörténeti tanulmányok első kötetében megjelent, Az erdélyi falujegyzői intézményről című 1979-es írásában. Régen a falujegyzőt a falu választotta meg, és az is bocsátotta el, javadalmazása a falu kötelessége volt. Ezt a gyakorlatot a főkormányszék is törvényesítette. A falusi elöljáróságon belüli ügyeket a bíró, esküdtek, esetleg a kisbíró, határbíró intézte. A faluközösségnek a gazdasági és igazságszolgáltatási önkormányzatból fakadó belső ügyei a következők voltak: a község vagyonának, jövedelmének kezelése, a közhasználatban levő földek évenkénti felosztása, a közerdők használata, utak, hidak, árkok karbantartása, pásztorok, mezőőrök fogadása (juhgyűlések), a dögkút ellenőrzése vagy létrehozása a falu szélén, vásárok, vásáros napok megszervezése (piaci kirakodás, állatvásárok évente ötször). Uzonban, tűzveszély elhárítása, a falusi igazságszolgáltatás (pereskedés, békéltető bizottság), adózók nyilvántartása, adóbegyűjtés, az átvonuló katonaság elszállásolása és ellátása, katonai szállítások, újoncállítás, büntetések végrehajtása és még sok egyéb. A falu elöljárója, a bíró valósággal az államhatalom alkalmazottjává vált. Mivel az írástudatlanság elég soká fennállott, gyakran került a falu élére írástudatlan vezető. A visszaélések, összetűzések sokasága oda vezetett, hogy II. József elrendelte a jegyzőségek létrehozását. A franciaellenes háborúk idején Bécs kénytelen fékezni a parasztok túlzott megterhelését, lenyirbálni a visszaéléseket, túlkapásokat. Ezt a célt szolgálta a falujegyzőség mint intézmény létrehozása, amit a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedére tehetünk. A helyi hatóságok közreműködésével kidolgozott Falusi Nótáriusok Instructiójával a főkormányszék egységesíteni kívánta Erdély területén a falujegyzők hatáskörét. A nótáriusok megbízatása egy-három évre szólt. Annak lejárata után a községi gyűlés két-három jelöltből választott nyílt szavazással új jegyzőt, vagy választotta újra a régit. Szavazáskor a jelöltek elhagyták a termet, és az nyert, aki a legtöbb voksot kapta. Ez az eljárás főleg ott érvényesült, ahol nagyobb számú szabad paraszt élt, és több volt az írástudó. A jegyzőnek képviselnie kellett a parasztok érdekeit, ellenkező esetben az első kedvező alkalommal megfosztották megbízatásától. Csíkban, Gyergyóban és Háromszéken a jegyzőket a határőri, a szabad paraszti és a katonarészről való családok adták általában. Ezek a jegyzők eljutottak kolozsvári, nagyenyedi, szebeni stb. gimnáziumokba, sőt, külföldön is tanultak. Jegyző csak az lehetett, aki elégséges tudománybeli tehetséggel bírt az adókivetési és -begyűjtési tervek elkészítésében. Egy 1775-től származó constitutio tanúsítja, hogy a szász falvakban az iskolaigazgató a jegyző. Háromszéken és Csíkban gyakran a tanító volt a jegyző (lévén írástudó ember). A falujegyzők mindig a parasztság érdekeit képviselték, felléptek a túlzott terhek ellen, a falubírók, adószedők, vármegye, vidéki tisztek, átvonuló katonaság, a földesurak visszaélései és hatalmaskodásai ellen. A francia forradalom éveiben a falujegyzők közvetítették a híreket a parasztok felé, néhol még a Bécsi Magyar Kurírból is felolvastak a hallgatóságnak. Az 1848–49-es forradalom után a polgári fejlődés lényegbevágó változásokat hozott. Elindult az a folyamat, amely során néhány évtizeddel később a falujegyző állami tisztviselővé változott át. A pap és a tanító mellett a falu értelmiségijei közé tartozott, a világi értelmiség elég népes alsó rétegét képezte. Olyan, nem egységes végzettségű, az iskolázottság bizonyos fokára eljutott, főleg a parasztság köreiből kikerült személyekből formálódott ez a csoport, akiket társérdekeik általában a parasztközösségekhez kötöttek. Így a jegyzők gyakran jelentős szerepet töltöttek be a parasztság harcaiban. Az alábbiakban közlöm azon uzoni jegyzők nevét, amelyeket az Uzoni Jegyzői Hivatal Anyakönyveiből kijegyzeteltem 1895-től napjainkig. Pünkösti Károly 1896-ig, Rápolti Mózes 1896-tól 1897-ig, Kovács Dénes anyakönyvvezető helyettes 1899-ig, Barabás Ferenc anyakönyvvezető-helyettes 1899-ben, Incze Balázs 1899–1920-ig, Eugen Verzar 1924-ben, Ioan Gavrilescu 1927–1938-ig, Victor Ardeleanu 1938–1940-ig, Jancsó Miklós 1940-ben Magyarósról egy évig, Simon Samu 1941–1944-ig (Bikfalváról), Bodosi Sándor 1944–1950-ig, Imreh János 1963–1987-ig, Mihaela Roşca 1987–1989-ig, Bodali István 1989–2006-ig, Aczél Melinda Cecília 2006-tól. Köszönöm Aczél M. Cecília uzoni jegyzőnőnek az anyakönyvek tanulmányozásához adott segítségét, önzetlen hozzáállását. Ambrusné Imreh Anna, ny. tanárnő, Uzon / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 21.Jubileumi Jancsó-emléknapok GelencénTizedik alkalommal szervezett a hétvégén Jancsó-emléknapokat a Jancsó Alapítvány Gelencén, Jancsó Benedek szülőfalujában. A 2008-ban indult kezdeményezés a kiváló székely tudósra, a Székely Nemzeti Tanács egykori alapítójára kívánja a figyelmet ráirányítani. A gelencei megemlékezésekre Magyarországról rendszeresen érkeznek érdeklődők, most tizenhét Jancsó leszármazott, illetve látogató érkezett az anyaországból. A szombaton és vasárnap lezajlott programok megszervezésében a Jancsó Alapítvány együttműködött a kolozsvári Jancsó Noémi Egyesülettel és Gelence önkormányzatával. A kétnapos program szombaton a Szent Anna-tónál tett kirándulást követően megemlékezésekkel kezdődött, a megemlékezők először a Jancsó Benedek-iskola kertjében 2001. szeptember 15-én felavatott, Petrovits István által készített mellszobra elé vonultak, ahol Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány elnöke emlékeztetett: tizedik esztendeje, hogy évente rendszeresen visszajárnak Gelencére Jancsó Benedekre emlékezni és méltóképpen ápolni az emlékét „ennek a kiváló székely történésznek, amint azt Gelence is teszi, aminek érdekében a Jancsó Alapítvány eddig hét könyvet adott ki. Legutóbb tavaly jelent meg Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyve, amely kizárólag pedagógiai tevékenységével foglalkozó nagymonográfia. A kötetet januárban mutattuk be Budapesten, Erdélyben még nem került bemutatásra” – mondotta többek között az alapítvány elnöke, aki nemzeti színű szalagot kötött a szoborra, és meggyújtotta a Kovács Attila és Zsuzsa által őrzött és néhai Jancsó Imre római katolikus plébános által megszentelt gyertyát, amelyen a nyujtódi, esztelneki és nagynyujtódi, valamint a kézdivásárhelyi Jancsók nemesi címere látható. A jelenlevők egyperces néma csenddel emlékeztek a nagy székely tudósra, majd elénekelték a magyar himnuszt. Az iskolakertből a 2013-as falunapok alkalmával felavatott turulmadaras emlékműhöz vonultak, ahol Jancsó Antal rövid beszédében azt hangsúlyozta, hogy Gelence székely lakói fontosnak tartják az olyan emlékművek állítását, amelyek megerősítik identitásukat, nemzeti öntudatukat. A bronzszobrot Gáspár Géza szobrász készítette, az emlékmű talapzatán Gelence címere és a község bejáratánál található székely kapu kicsinyített mása, továbbá egy Jancsó Benedek-idézet látható. „A székely népnek lelke van. Ez a lélek fogja őt megvédeni s megtartani az idegen rabságban is a magyar nemzet számára mindaddig, amíg csak egy magyar él a Duna és Tisza medencéjében” – olvasható a turulmadaras emlékmű talapzatán. Ezt követően a résztvevők az Árpád-kori műemlék templom cintermében 2010-ben felállított Jancsó-kopjafához mentek, ahol az elmúlt találkozó óta elhunyt Jancsókra, többek között a múlt hónap 17-én hetvenéves korában eltávozott Jancsó Miklós kolozsvári íróra, színművészre és tanárra emlékeztek néma csenddel, és megcsodálták a műemlék templom középkori falfestményeit. Délután Haralyba látogattak, ahol az 1894-ben épített Fejér-kúriát, valamint Szőke Tibor és fia, Barna kádárműhelyét tekintették meg. Tegnap délelőtt a központi Szent Imre római katolikus templomban szentmisén vettek részt, délután pedig Kézdivásárhelyen a Molnár Józsiás parkban 2014-ben a Székely Nemzeti Tanács és a Jancsó Alapítvány által Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján állított domborműves emlékjelnél rótták le kegyeletüket a nagy székely tudós emléke előtt. Visszatérve Gelencére, a Ladia falurészen megtekintették a Jancsó Benedek szülőházának helyén álló porta kapulábára 2010-ben elhelyezett emléktáblát, majd a Nádika-tetőre mentek, ahol együtt ünnepeltek a gelenceiekkel, szabadtéri misén vettek részt. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány elnöke érdeklődésünkre azt is elárulta: a gelencei önkormányzattal közösen azon munkálkodnak, hogy a szülőfaluban egy Jancsó Benedek-emlékházat hozzanak létre. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 2.Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél GyörgySzáz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni. Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel. – Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás. A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván. Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni. Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.) A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.) A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.) Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán. A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival. Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.” Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is. Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot. Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével. A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.” Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés. PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
